Próba szöveg
kfj kdjk jdk jdsj kjdsk kds ds ds g gf jdhfjhdjkhfj ds ajnh jdsa nnf ndasjbdsjf bnmb jd sakla éadbj ébdgm dsanjgdksé nsd nsdné gdsn nsdgn ds dsg ndn mcnm bnéfdsn

Döntés

Sok idő telt el, amióta utoljára írtam, ennek az oka, hogy jól vagyok. Úgy gondolom, ha az ember lánya jól érzi magát a bőrében, és van kivel megosztania a gondolatait a mindennapjaiban, akkor elsősorban nem a blogírást választja kommunikációja eszközéül. Az én blogom nem azért indult, hogy a hétköznapjaimról számoljak be az ismerőseimnek vagy éppen idegeneknek, sokkal inkább azért, hogy segítsek olyan embereken, akik hasonlóan kétségbeesettek és nem látják a kiutat egy ördögi körből. Pedig mindig van, a legrosszabb az lehet, hogy útmutatás nincs hozzá mellékelve. De most már lesz a blogom formájában, és remélem, sok "bajba jutott" emberen tudok ezzel segíteni.

 

2016 áprilisában egy munka utáni hazaérésemet a pánikroham követte, amibe majdnem belehaltam. Legalábbis úgy éreztem, megfulladok és pillanatokon belül meg fog állni a szívem, hátrahagyva ezzel mindent, többek között a rohamokat is. De nem így történt. Nem fulladtam meg, a szívem sem állt meg és a pánikrohamokat sem hagytam magam mögött. Egyszerűen csak elájultam a nyugtatótól, amit bevettem és átaludtam a roham maradék részét. Leírva is szörnyű, de mégis ez jelentette az új életem és ezzel együtt hitvallásom kezdetét.  A rohamból magamhoz térve sokkos állapotban voltam, de már ott volt velem a férjem és a kislányom, a két legnagyobb kincs az életemben. Minden nap belőlük merítek erőt, az édesanyámon és testvéremen kívül bennük bízom meg a világon egyedül, mindenki másban végtelenül nagyot és sokat csalódtam, különösen az elmúlt időszakban. De ez is csak megerősítette bennem, amit eddig is tudtam -csak hajlamos vagyok elfelejteni - hogy a család az első, minden más mellékes és múlandó.

A "doktornő" javaslatának ellenére sem kezdtem el több antidepresszánst és nyugtatókat szedni, hanem megszületett bennem az elhatározás, lejövök a szerről, ha beledöglök is. És elkezdtem. Egy naptárban vezettem napra pontosan, hogy melyik héten miből, mennyit fogok szedni, mikor mit fogok sportolni és mikorra ér véget a kálváriám. Utólag már elmondhatom, nagyon büszke vagyok magamra, mert kisebb nagyobb csúszásokkal ugyan, de tartottam a menetrendet, ami kb. így nézett ki:

Április: 1,5 tabletta (~15 mg)

Május: 1 tabletta (~10 mg)

Június: 0,5 tabletta (~5mg)

Mindezek mellé: napközben B vitamin, citromfű és orbáncfű tea, esti alváshoz nagyon indokolt esetben Xanax, egyébként Valeriana maximum 2 szem. Természetesen sok sport, ami nálam a TRX-ben merült ki,eleinte hetente két alkalommal, majd amikor megerősödtem, akkor 3-4 alkalomra is felküzdöttem.

Az élet furcsa játéka, hogy amikor megszületett bennem az elhatározás, másnap betévedtem egy könyvesboltba. Nem oda indultam, de valamiért úgy éreztem, be kell mennem. A regényeket fürkészve a kezembe akadt egy, tévesen a szépirodalmi művek polcára visszahelyezett könyv, Szendi Gábor: Pánik című pszichológiai kötete.

A gyógyulásomhoz elengedhetetlen volt ennek, az azóta általam nagyon mélyen tisztelt pszichológus könyveinek Bibliaként való tisztelete. Ez az írás visszaadta az életbe vetett hitemet és megóvta az elmémet a teljes eltorzulástól. Ezúton is nagyon köszönöm, örökké hálás leszek, bárcsak ezt elmondhatnám Neki személyesen is!

Minden oldal után erősebbnek éreztem magam, és szépen lassan el is hittem, meg tudom csinálni, ki tudok lépni az ördögi körből és újra szabad, egészséges gondolatokkal és érzésekkel teli életet tudok élni.

 

Köszönöm!

Le kell állni - de hogyan?

Egyetlen ember van az ismerőseim között, akivel tudok beszélni a szorongásaimról, a pánikzavarokról. Vele is csak ritkán és csak azért, mert Ő is hasonlóaktól szenved. Senki mással, és hogy őszinte legyek, nem is szeretek. Mindenki megoldási javaslatokkal áll elő, - ami értékelendő, hiszen ez a törődés jele - mindneki elmondja, hogy "Én is éreztem már úgy, hogy nincs tovább..", "Én ha ideges vagyok hányok, és ez segít." stb stb.. De ez más. Ez egy állapot, ez egy pszichés állapot, amibe önkéntelenül kerülsz bele, és megbénít. Nem rossz kedv és nem egészséges félelem, amin segít, ha hirtelen másra gondolok, vagy "Erős vagyok!!". És az, hogy az ember nem tudja egyedül megoldani, nem a gyengeség jele, hanem a zavar szintjét mutatja.

Ez az ismerősöm ajánlott egy pszichiátert, amikor már a legmélyén voltam. Neki segített, évek óta "segít", szóval évek óta tömi belé a gyógyszert. Ha abbahagyná, eltemethetnénk. És ez nem vicc.

De én még időben vagyok. És szerencsére időben jelzett a szervezetem fizikai tünetekkel, hogy ez így nem mehet tovább.

Tehát elmentem ehhez a hölgyhöz. Hosszú ideig minden héten jártam hozzá beszélgetni, de persze az első alkalommal gyógyszert és nyugtatót írt fel. A magyarázata az volt, hogy a gyógyszer majd segít a gondolataimat rendezni, a nyugtató pedig azért kell, hgy amíg a szervezetem megszokja a gyógyszert (ami elég drasztikus folyamat), addig ne erősödjenek a pánikrohamok. Soha egyetlen szem nyugtatót sem vettem be. Már akkor is éreztem, hogy ennek nem lesz jó vége. De az antidepresszánst elkezdtem szedni. 2-3 hét után már javult a helyzet, a sarokról már haza tudtam menni, sőt már nem kislámpa mellett aludtam. Hosszú évek után először. Ettől boldog voltam, viszont nem tartott sokáig az öröm. Pár hónap után minden visszatért, dühkitöréseim lettek, egy pillanat alatt kiabáltam, borzalmas volt. Az újabb találkozón ezt elmondtam a doktornőnek, aki természetesen annyit tudott mondani, hogy akkor még egy felet vegyek be az antidepresszánsból, és az megoldja. Nem volt más választásom. A sztori ugyanaz, mint az első tabletta után, nem írom le mégegyszer. Eltelt újabb 2 hónap. Újra emelte az adagot. Ekkor már a maximumot szedtem abból a méregből, amennyit lehet egy nap. El is múlt minden. A félelmeimmel együtt az érzelmeim és az érzéseim is kihúnytak. Nem tudtam sírni. Nem voltam szomorú. Soha. Csak a nagyon drasztikus dolgok, mint például Donát betegségével kapcsolatos újabb "hírek" tudtak megviselni, kb. semmi más. Meghalt a nagymamám, majd a nagypapám. Sírdogáltam, de nem természetes, hogy csak ennyit, ahhoz képest amilyen kapcsolatban voltam velük, főleg a nagymamámmal. Majd Donát is elment, egy év alatt három hozzám nagyon közel álló családtagomat veszítettem el. És egyikük sem méltó módon halt meg.

A nagypapámat konkrétan a pszichiátrián csinálták ki. Zárt szobában, addig nyugtatózva, amíg szó szerint megbolondult. Mindegyik embert, aki azon az osztályon dolgozik, bezárnám oda, csak egy hétre, azok közé a körülmények közé,ahogyan ott a becsületes embereket tartják és nyomnám beléjük a Xanaxot szemrebbenés nélkül. Gazemberek.

Kb 8 hónappal ezelőttre teszem, amikor jelentkeztek az első gyógyszer okozta fizikai tünetek. Két tablettát szedtem, eleinte egy adagban, ebéd után. Később, egyet délelőtt egyet délután. Úgy gondoltam így majd jobban megoszlik a napomban és kiegyensúlyozottabb leszek. Aztán azt figyeltem meg, hogy miután bevettem, elkezdek ijesztő módon szédülni és pánikolni. Úgy gondoltam, ezt azért elmondom a doktornőnek, aki erre azt a megoldást javasolta hogy szedjem három adagban, reggel délben és este, illetve szedjek minden tabletta mellé, egy szem Xanaxot. Ezt én elutasítottam, nem gondoltam, hogy megoldás lenne, szetdem tovább úgy, ahogyan előtte, tűrtem a mellékhatásokat. És ekkor következett be valami, ami életem leghosszabb 50 másodperce volt.

Egyik nap munka után hazaérve ledőltem a kanapéra. Egyedül voltam otthon, mentem volna a lányomért a bölcsibe. Derült égből villámcsapás elkezdtem remegni, de annyira, hogy nem tudtam mozogni tőle. Elkezdtem fulladni, úgy éreztem a testemen kívül ver, iszonyatos tempóban a szívem. Klasszikus pánikroham. Nem tudtam felállni, nem tudtam beszélni. Mellettem volt a telefonom, és annyi lélekjelenlétem volt, hogy felhívtam a férjemet. Annyit tudtam eldadogni, hogy "PÁNIK", majd elmásztam a konyháig és bevettem egy nyugtatót, amitől elaludtam. Amikor felébredtem, már otthon volt a családom. Nem történt semmi baj, és meg is szűnt a roham. De én azt hittem meg fogok halni. Másnap elmentem a doktornőhöz, és elmeséltem neki a történteket. Gondolom nem lesz meglepő ha azt mondom, hogy még nyugtatót akart belémtömni. Ekkor elköszöntem tőle és annyit mondtam, hogy 28 évesen nem szeretnék egy élőhalott lenni, és enm gondolom, hogy ez lenne a megoldás. Erre egy időponttal válaszolt, amire már nem mentem el. És SOHA többé nem mentem el, s nem is fogok.

 

Fogalmam sem volt, hogyan tovább. A gyógyszer ellenem fordult, a pánikroham megmaradt. A szervezetemnek annak ellenére, hogy kilöki a gyógyszert, mégis szüksége van rá, hiszen már szimbiózisban élnek. Tudtam, hogy le kell állnom. De azt is tudtam, hogy nem elég leállnom, valami mást ezzel párhuzamosan el is kell kezdenem.

Akkor, amikor ez megfogalmazódott bennem, úgy éreztem, elvették az elmúlt 1,5 és az elkövetkezendő, Isten tudja hány évemet. És ezt most is így érzem. És gyűlölöm a pszichiátriát, az összes embert, aki pszichiáterként orvosnak meri mondani magát. Az orvosok segítenek, és elhivatottságból gyógyítanak. Ellenben a pszichiáterekkel, akik pénzért tönkretesznek.

És Veled mi lesz? Oldd meg magad!

 

 

Két kezelés között

2012 májusában, szabadulva egy lelkileg teljesen felörlő párkapcsolatból megismertem a - most már - férjemet, az életem szerelmét. Életem leggyönyörűbb nyarát töltöttük együtt, tökéletes harmóniában, utazásokkal, hajnalokig tartó beszélgetésekkel körívezve. Aztán októberben, megnyerve egy nemzetközi tanulmányi utat fél évre Drezdába költöztem. Az nem volt kérdés, hogy együtt maradunk és vár haza. Az sem, hogy ez csak a jövőmet fogja építeni. Az egyetlen kérdés az volt, kibírom-e, ugyanis nem telt el egy hét és a tünetek újra jelentkeztek. 2 év után, újra féltem. Nagyon és mindentől. Persze abban mindig nagyon jó voltam, hogy véldelmező emberekkel -elsősorban fiú barátokkal - vettem körbe magam, valószínű a "betegségből" adódóan, ez már belém van kódolva. Ez Drezdában is így történt, így valahogyan mindig hazajutottam mindenhonnan.

Az első kihívás az volt, amikor a lakótársam hazautazott Budapestre és egyedül maradtam 2 éjszakára az appartmanban. Tudtam, hogy nem élem túl az éjszakát máshogy, csak ha valahogyan éppen csak beájulok az ágyba. Azt hiszem soha nem ittam még annyit, mint azon a két éjszakán. De muszáj volt, különben megőrültem volna a félelemtől. Így viszont leittam magam, hazakísért az egyik fiúbarátom, aztán szinte elájultam és aludtam reggelig. Sajnos nem ment volna máshogy. Így viszont még mindig itt vagyok.

Sajnos minden egyedül töltött éjszakát így kellett végigcsinálnom. Amikor hazakötöztem Drezdából Pestre, akkor ideig-óráig ismét rendben voltam. Pesten nem féltem, mindig volt ember, jó kerületben laktam, kollégiumban négyen egy szobában (Persze ha a lányok hazamentek és egyedül maradtam, akkor sjanos ott is csak az alkohol maradt, mint mentesítő eszköz). Hazaköltöztem a Sanyihoz, diplomamunkát írtam, államvizsgára készültem. Nem féltem, mert nem voltam egyedül. Soha.

Nagy terveink voltak. Államvizsga az ország egyik legjobb egyetemén, Pesten egy szuper állás, karrier építés. Majd esküvő, gyerekek, Sopron. Aztán semmi sem így alakult.

Május közepén elmondták, hogy Donát lábán van egy púp, mert focin megrúgták, de nem fáj, nem lila, viszont nem múlik. Aztán május végén kiderült, hogy oster sarcomaban szenved. Azt hiszem eddig életem második legborzalmasabb napja volt (az első, amikor tudomást szereztem az áttétjéről tavaly, de erről majd később). Minden problémámat elfelejtettem, megsemmisültek. Egy napra megnémultam, beültem a férjem mellé a kocsiba és csak folytak a könnyeim, némán. Nem akartam senkivel sem beszélni, elmondani meg aztán főleg nem. Nem akartam, hogy elkezdjék sajnálgatni és halálos betegként emlegetni. Dühös voltam, az egész szaros világra haragudtam, olyan szintű agressziót éreztem belülről, amit nem lehet leírni.

Június elsején a terhességi teszten megjelent a második csík is. Mind a négyen, rá három napra pedig már szívhangja is volt annak a kis életnek, akit a szívem alatt hordtam. Összetörtem. Minden amit elterveztünk darabokra hullott. Sokat sírtam, nem akartam még anya lenni, karriert akartam, pesti életet, de egy, ami soha nem fordult meg a fejemben az az abortusz gondolata. Úgy gondoltam, hogy Ő (Luca, aki ma már 2,5 éves) valamiért minket választott ki a szüleinek, én kaptam ezt a csodálatos feladatot, hogy a szívem alatt hordozzam, mindentől megvédelmezzem és felneveljem őt. Amikor sikerült elengednem a gondolatot, hogy nem a terv szerint alakultak a dolgaink, akkor boldog voltam. A világ legboldogabb embere.

Donát miatt ugyan sok éjszakát átvirrasztottam, de szentül hittem, hogy meg fog gyógyulni. Egy pillanatig nem volt bennem a halál gondolata. Úgy örült a Lucának. Bár szegényemnek két kemó között nem sok ereje volt a terhességemmel foglalkozni. Persze azt mindig megjegyezte ha felszökött rám egy-két kósza kiló a hónapok alatt. :)

Amikor a bécsi kórházban voltak éppen, decemberben, 7 hónapos kismama voltam. Óriási volt a pocakom már, minden nap beszéltünk akkor is, szinte magától értetődő volt, hogy a reggeli rutin része a jó reggelt üzenet Donátnak. Elmentünk hozzá Bécsbe, soha nem felejtem el, amit akkor mondott: " Haja, ha ez neked trauma, vagy a gyereknek, akkor most menj ám haza, nem kell itt ülni mellettem, majd beszélünk chaten." - Nem gondolom, hogy még egy ilyen önzetlen emberrel találkoztam valaha is az életem során. Ott feküdt előttem egy 15 éves gyerek, aki Isten tudja hány kezelésen, akkor éppen egy 13 órás műtéten, és annyi lelki traumán, mint amennyi nekünk összesen nincsen együtt, volt túl és ezzel foglalkozott, hogy ENGEM nehogy trauma érjen. Elképesztő.

Februárban megszületett a Luca. A szülés utáni depresszió úgy lezajlott nálam, ahogyan a nagykönyvben meg van írva. 8 hétig csak bőgtem ha otthon voltam. Úgy éreztem nem tudom megoldani, nem tudok szoptatni, nem tudok éjszaka felkelni, nem tudok semmit, dagadt vagyok és ronda. Persze, amikor éppen nem sírtam, akkor az egész életemet egy csodálatos harmóniának éltem meg. De ez nagyon ingadozó volt. Rajtunk kívül anyukám volt az első, Donát a második, aki megfogta. Olyan szépek voltak együtt, örökre szívembe zártam azt a pillanatot. Sokat voltunk együtt, főleg amikor már Lucával lehetett sétálni és Dodó is jól volt.

Sajnos a szülés utáni depresszióval együtt a pánikrohamok is felerősödtek. A lakás, amiben laktunk borzalmas volt. Annyira rossz energiái voltak, hogy rettegtem egyedül. Ha a Sanyi nem volt otthon, csak ültem a nappaliban a dívány sarkán, kezemben a gyerekemmel (ha ez éppen nem este vagy éjszaka volt) és vártam, hogy hazaérjen. Írogattam, hogy hol van már, jöjjön már, veszekedtem vele, kikészítettem. Most már tudja, miért volt. Rettegtem egyedül. Már nem az utcán féltem, hanem otthon. Úgy éreztem, nem vagyok egyedül. És a mai napig úgy gondolom, hogy vannak megragadt lelkek, főleg egy ilyen, 18. századi házban, ahol Isten tudja hányan meghaltak már.

 

Amikor olyan szintre hágtak a félelmeim, hogy már világosban is csak remegtem egyedül és nem tudtam ellátni a gyermekemet rendesen, akkor újra pszichiáterhez fordultam. És tulajdonképpen innen indul a történetem.

 

A pszichiátria áldozatai

Valahol ott fejeztem be, hogy 2010-ben életemben először egy pszichiátriai rendelőben találtam magam egy óriási, fehér bőrfotelben. Mondhatni furcsán éreztem magam de legalábbis bizarr volt a szituáció. Velem szemben ült egy ismeretlen nő, mellettem az édesanyám. Az ilyenkor szokásos kérdések után (volt-e már pszichiátriai kezelt a családban, elváltak-e a szülők, szed-e valaki valamilyen gyógyszert, stb.) anyát kiküldte a hölgy és rátértünk a lényegre.

 

A feladat így szólt: "Hunyja be a szemét, képzelje el, hogy az utcájuk végén áll és haza kell sétálnia. Este van, sötét, sehol egy ember. Induljon el." - Elindultam. Fejben legalábbis, aztán az első "megtett lépés" után zokogtam. Fejben sem értem haza, rettegtem és fizikailag megbénultam. És ez nem csak a rendelőben volt így, hanem minden egyes alkalommal, amikor valahonnan haza kellett (volna) sétálnom sötétedés után.

 

Két utat ajánlott fel a hölgy: 1, Pszichoterápia. Hatékony, maradandó megoldás, fél év gyógyulási idő. 2, Antidepresszáns. Hatékony megoldás, két hét alatt minden bajom megszűnik.

Te mit választanál? Fél év szenvedést vagy 2 hetet? Nincs kérdés. Megkaptam a gyógyszert, elkezdtem szedni, először egy hétig fél tabletta, a "rászoktatás", aztán jöhet az egy. Az első két hétben a depresszív tünetek felerősödhetnek, öngyilkos gondolatokat produkálhatnak. Erre szerencsére nem került sor, bár tény és való, hogy 24/16 órát aludtam az első egy hétben annyira kiütött. Nem szedtem sokáig, úgy éreztem elmúltak a panaszok, 3 hónap után abbahagytam és éltem tovább úgy, mint előtte, azzala  különbséggel, hogy már egyedül is elindultam. De csak Budapesten, és olyan helyen, ahol voltak emberek is.

 

A szervezet azonban nem felejt. Ha egyszer már kapcsolatba kerültél ilyenfajta gyógyszerrel, segített, majd jön valami, ami újra kiváltja a félelmeket, akkor emlékeztet rá. Leginkább pánikrohamok formájában, egy kis depresszióval karöltve. Az én agyam 2 évig bírta a "szer" nélkül majd jelzett.

Ekkor váltam én is pszichiátria egy potenciális áldozatává, de nem maradok az és én fogok nyerni.

Dandelion - honnan a név?

A Dandelion, más nevén pitypang, az itt és most létezésének, az időtlenségnek és a létezés elfogadásának teljességét jelenti.

Még egy év sem telt al azóta, hogy egy unokatestvérem - aki sokkal inkább volt testvérem, mint unokaöcsém - elment. Súlyos betegségben, hosszú éveken át küzdött. Mára már nincs köztünk, illetve fizikai valójában nincs. 17 évesen távozott, olyan lelki öröséget hagyva maga után, ami örökre megváltoztatta a gondolkodásomat, visszaadta az életbe vetett hitemet. 

Emlékszem, tisztán hallom még most is ahogyan azt mondta: "Haja, úgy félek, hogy ez a betegség..hogy nem gyógyulok meg. " Nos, ekkor hallottam tőle egyetlen egyszer panaszt. De tulajdonképpen ez sem panasz volt, csupán a félelme. Illetve az egyik félelme a több száz közül, amivel három éven át küzdött.

Az elé gördülő folyamatos akadályok száma egyenes arányban állt az élményeinek számával, ami egy idő után a szürrealitásból a realitásba csapott át, és ekkor változtatta meg örökre az életemet. Azóta szeretem a pitypangot. Azóta nem panaszkodtam. Nincs miért. Ha Ő abban a három évben nem panaszkodott, amikor épp csak visszakapott egy kis reményt, már el is vették tőle, akkor kutya kötelességem utána csinálni. Ha valaki, akkor Ő megélte az itt és mostot, a létezés elfogadását és azt, hogy bárhova veti a szél, bármilyen élethelyzetbe, megy tovább. Hátra nem nézve. Hiszen az itt az itt van, a most pedig ebben a pillanatban.

 

A múlt elkeserít, a jövő elbizonytalanít. Teljesen felesleges lelki tröszt mindkettő. És élni sem lehet így.

Minden nap megköszönöm Neki ezt a csodát. Köszönöm Donát, a legjobb voltál!S maradsz. Örökre.

Miértek

Hosszas tétovázás után úgy gondoltam eljött az ideje, hogy ami nap, mint nap megfogalmazódik a gondolataimban annak nyoma is legyen. Valahol. Sokáig naplót vezettem, ami aztán egy rosszul sikerült rendszerfrissítés után kárbaveszett. Mindig is szerettem írni, de elsősorban magamnak, az életemről, hogy emlékezhessek. Ennek a blognak most szonban más a célja. Megértetni, kérdéseket megválaszolni, segíteni és majd ha átvészeltem életem azon szakaszát, amelyet nyomon követhettek a soraimban, emlékezni, hogy ilyen is volt. 

Ami engem illet, egy 28 éves, teljesen egészséges feleség és édesanya vagyok. A kislányom a világon a legtöbbet jelenti számomra és minden nap választ ad a kérdésemre, miért tartsak ki és maradjak erős.

Soha, semmilyen egészségügyi problémám nem volt, remélhetőleg az elkövetkezendő 70 évben is hasonlóan szerencsés leszek. Azonban pszichés már annál több. De azt nem tekintem egészégügyi problémának. 2010-ben bekerültem a pszichiátria bűvkörébe, ahonnan éppen szabadulni próbálok. Nos, a blogom erről a harcról fog szólni. Azoknak, akik ismernek, tudva levő számukra a problémám, de nem értik. Azoknak, akik hasonló démonokkal küzdenek, és úgy gondolják nincs kiút (VAN!). És azoknak, akiknek valaha is megfordult a fejében, hogy felkessenek egy pszichiátert (NE TEGYÉTEK!)

A problémám tulajdonképpen nagyon egyszerűen és komikusan hangzik. Félek a sötétben. Amióta tudom az eszem, és egyedül kell hazaérnem valahonnan, azóta. Ennek tudatosulását körülbelül 16 éves koromra tudnám tenni. Arra az estére, amikor az akkori párom úgy gondolta otthagy a semmi közepén és majd megoldom a hazajutást este 10-kor. Nem tudtam megoldani. Addig ültem a padkán, amíg nem jött egy ismerős a semmiből és vitt haza. Tuljadonképpen megbénultam a félelemtől. Itt kezdődött minden.

Hosszú évekig azt gondoltam, el fog múlni, kinövöm, majd magától rendeződik. Sajnos nem így lett. Az első pofon akkor jött, amikor elköltöztem Budapestre 19 évesen tanulni. Magamra voltam utalva. Rettegtem, hogyan fogom megoldani, senki nem tudott a félelmeimről. Aztán amikor nem tudtam hazamenni a villamosmegállóból, ami 300 méterre volt az albéletünktől, felhívtam a lakótársamat, aki szó szerint futott értem. Nos, akkor beszéltem róla először.

Mit jelent ez a félelem? Sötétben állsz az utcán, el kellene indulnod, de nem mozdul a lábad, körülnézel, a hátad mögé, ha látsz valakit tőle félsz, ha nem, azért mert egyedül vagy. Aztán pánikroham, szapora légzés, szédülés, hányinger. Majd a gondolat, hogy valaki segíteni fog.

Ez a valaki az akkori lakótársam lett, amíg együtt éltünk, egy évig, sehova nem jártam egyedül. Mindenhova elkísért, elém jött az állomásra, éjjel kisétált értem a villamosra. Velem volt, mindig, minden helyzetben. Aztán a második évben elváltak útjaink, különköltöztünk. Ekkor maradtam igazán egyedül. A pánikrohamok olyan szintre fajultak, hogy már világosban sem mozdultam ki az utcára.

Pestről hazaérve már a pszichiátria rendelőjében találtam magam. Hiba volt. Óriási hiba.